Klió 2001/3.

10. évfolyam

E kötet szerzője is “vidéki”: José Ignacio Pérez Pascual a La Coruňa-i Egyetem igen színvonalas spanyol és latin filológiai tanszékének máris meghatározó, negyvenes éveiben járó filológusa. Pidal egyetemre már Madridban jár 1885-től, filológiát és jogot tanul, de ez utóbbit nem fejezi be. A kötet ezekről az évekről keveset ír, de annyi kiderül, hogy érdeklődése már ekkor a dialektológia és a nyelvtörténet, illetve a középkori irodalom felé fordul – ám inkább olvasmányainak, semmint egyetemi tanulmányainak a hatására. Végzés után minisztériumi tisztviselő, ám eközben intenzíven kutat s publikálni is kezd. Az európai szakirodalmi olvasmányai hatására döbben rá a népi költészet és elbeszélés gyűjtésének fontosságára. A gyűjtés fontosságát a századfordulón már kollektív munkaként tervezi, s döbben rá eközben a spanyol egyetemi oktatás és tudomány elmaradottságára.

Ezzel párhuzamosan felismeri azt is, hogy a spanyol középkori elbeszélő forrásokról, a krónikákról sincs semmilyen kataszter, s a spanyol nyelv történetéről alig van forrásokon alapuló kutatás. Források, szövegek, szótárak, nyelvtan, nyelvtörténet: a XX. század elején már megfogalmazza azt a programot, amely egész életén át mozgatja. Vidéki gyűjtőútjai nem csak a népi románcok fonográfra történő felvételeit jelentették közel 30 éven át, de a vidéki levéltárak iratanyagának, szövegeinek tanulmányozását, valamint a történelmi elbeszélések földrajzi helyeinek bejárását is – a szöveget a táj, hely valóságával összevetve; továbbá ezek az utak a spanyol dialektusok vizsgálatát is jelentették. Eközben formálódott meg benne egy spanyol nyelvi atlasz elkészítésének szükségessége is. A középkori gesták és románcok egyidejű gyűjtése a két “műfaj” egymásra hatásának következtetéséig is elvitte, számos gestában szövegszerűen mutatva ki a románc-betéteket. Mindeközben a korábbi száraz filologizálás helyett egy lüktető, élettel teli középkori (szellemi) életet tárt fel, ahol a szóbeliség és írásbeliség természetes módon kapcsolódott egymáshoz, folytonosságot is mutatva a IX és XVI. század között.

Első publikációi vihart kavartak, de szövetségeseket is adtak. A nagy öreg, Menéndez Pelayo és a történész Altamira állnak mellé, később Unamuno is, másokkal együtt. A konzervatív és az új, liberális szellemű társadalomszemlélet összeütközésének évei ezek az első évtizedek. J. I. Pérez Pascual könyve azonban, jellemző módon, Menéndez Pidal személyes kutatómunkájáról ugyan pontosan, de viszonylag kis terjedelemben ír. A kötetből inkább az eddig ismeretlen Menéndez Pidal tűnik elő: a tudományszervező tudós, aki a csapatmunka híveként egyike a spanyol tudomány új szellemű alakjainak és új intézményeinek egyik szervezője is.

Tulajdonképpen María Goyrihoz fűződő baráti, majd meghitt kapcsolata révén ismeri meg az Oktatás Szabad Intézetét (Instituto Libre de Enseňanza), amely Spanyolország regenerációját a liberális, nyitott szellemű oktatással és módszerek elterjesztésével kívánta elérni. Ez az intézet hozta létre a Felsőfokú Tanulmányok Iskoláját, amelyet konzervatív egyetemi ellenfelei rivális, “alternatív egyetemnek” fogtak fel. Az is volt. Itt tartott M. Pidal előadásokat a spanyol nyelv eredetéről – másokkal együtt, köztük M. Pelayóval, a már Nobel díjas Ramón y Cajallal, José Echegarayval és másokkal.

Több munkája kapott igen korán nemzetközi visszhangot és elismerést: a La leyenda de los infantes de Lara (1898), a Quién nos daría nuevas de Mio Cid de Vivar (1895), a Manual elemental de gramática espaňola (I903). 1898-ban közreadja a spanyol Nemzeti Könyvtár középkori krónikáinak katalógusát is. Ezek alapozzák meg olasz, francia, majd német filológusokkal fenntartott erős kapcsolatait. 1903-ban az ekkor született Hispanic Society of America azonnal tagjává választja. Nemcsak a Bulletin Hispanique-ba publikál, de cikksorozatot ír a Revista Popular ismeretterjesztő folyóiratba, s egyre több fiatal spanyol gondolkodóval kerül jó kapcsolatba (Francisco Giner del Rios, Joaquín Costa, Julián Besteiro).

Egy váratlan megbízás Amerikába viszi. A Peru és Ecuador közötti határviszályok eldöntésére mindkét fél Spanyolországot kérte fel. Az uralkodó a jó nevű, levéltárakat jól ismerő Pidalt kéri fel, készítsen forrásokra alapozott tanulmányt a kérdésről, mielőtt a kormány javaslatot tenne a vita eldöntésére (1904). A filológus tisztességgel eleget tesz a felkérésnek, de kutatásai közben a spanyol romancero elemeit, szövegeit keresi és találja meg (és hoz haza harminc szöveget) a perui, az ecuadori és chilei spanyol népi elbeszélésekben, és feljegyzéseiben drámai képet fest az andoki országok társadalmi problémáiról is. E munka eredményeként száznál több ismert spanyol romancero amerikai változatát is publikálta, külön a spanyol-zsidó románcok katalógusával (1906). Kutatómunkája eredményeként 1906-ban a spanyol Akadémia igazgatójává választotta. Ebből a pozícióból lett/lehetett Menéndez Pidal meghatározó tudományszervező.

Másokkal együtt olyan junta létrehozását vázolja fel ekkor, amely a nehézkes egyetemek helyett a fiatal kutatóknak és hallgatóknak ösztöndíjakat ad külföldi tanulmányokra. Ezt a liberális kormány létre is hozza (Ösztöndíjtanács), első elnöke a Nobel-díjas Ramon y Cajal. A junta névsora elképesztően gazdag listát ad: egyebek között Joaquín Costa, José Echegaray, Menéndez Pelayo, M. Pidal, Ignacio Bolívar és mások alkották.

A junta és az akadémia kezdeményezte egyetemektől független kutatóintézetek megszervezését. Így született meg 1910-ben a Történeti Tanulmányok Központja (Centro de Estudios Históricos) M. Pidal vezetésével, a Természettudományok Nemzeti Intézete és a magyar Eötvös Kollégiumhoz hasonló intézmény, a Residencia de Estudiantes, igazgatója Pidal. Diákjai közül szinte mindenki meghatározó személyiséggé vált: Manuel Azaňa a politikában, Ramón Carande történész, Antonio Machado költő; de itt tanult José Ortega y Gasset is Julian Pazzal, Julián Besteiróval, Julio Rey Pastorral és másokkal.

A Szabad Oktatás Intézete ezekkel párhuzamosan, privát intézményként, egyebek mellett megalakította a Nemzeti Pedagógiai Múzeumot, a Tudományos Kutatások és Tanulmányok Továbbképző Juntáját.

A könyv hitelesen mutatja be: a spanyol tudományosság jól indult a XX. században, kezdte behozni lemaradását Európától. M. Pidal közben a Cantar de Mio Cid kritikai kiadását adja közre (1911), nagy visszhangot keltve a szöveg különböző nyelvi, műfaji és történeti rétegeinek bemutatásával. Közben előadó körúton járt az Egyesült Államokban. Előadásainak témái már a későbbi, s csak 1992-ben kiadott munkájának, a Spanyol epika története (Historia de la épica espaňola) előmunkálataiként értelmezhetők, mondja Pérez Pascual.

A könyv külön fejezetben mutatja be a Centro de Estudios Históricos tevékenységét, a forrásfeltárást és -kiadást, a régészeti ásatásokat, a népköltészet terepen történő gyűjtését; a tudományos kutatás modern módszereinek elterjesztését, nagy ívű, csak csapatmunkával elvégezhető kutatások kezdeményezését, a fiatal kutatók bevonását a Központ munkájába. Céljai közt szerepelt egy, a történeti kutatásokat segítő könyvtár kialakítása is. 1915-ben 33, 1924-ben 44 kutató dolgozott a Központban, mely nyári kurzusokat is szervezett 1912-től a spanyol kultúráról, történelemről külföldi tanároknak és diákoknak. A Központ mellett a Diákotthon (Residencia de Estudiantes) növekvő híre is kitűnik a könyvből, hallgatói névsora a későbbiekben is imponáló. Egyebek között Juan Ramón, García Lorca, Alberti, Dalí, Buňuel, Amerigo Castro, Cl. Sánchez Albornoz, Negría, Madariaga, Pérez de Ayala, Maraňón, Eugenio d’Ors, stb. S a tanárok is válogatottak. Tartott itt előadást Einstein, Paul Valery, Kayserling, Marie Curie is.

Fontos fejezet az első világháborúról szóló rész is, mert bemutatja, hogy M. Pidal és a hozzá kapcsolódó értelmiségiek milyen magatartást foglaltak el a háború éveiben. Spanyolország hivatalosan semleges, de Pidal sok társával együtt kiáltványban szögezte le, morális kérdésekben nincs semlegesség, és angol–francia-barát ligát hoztak létre (478 értelmiségi írta alá az alapító nyilatkozatot, köztük M. Pidalon kívül Azorín, Azaňa, A. Castro, Falla, A. Machado, Pérez de Ayala, Unamuno, Valle-Inclán). Ez az értelmiségi csoport szolidáris volt az 1917-től fellobbanó nagy munkássztrájkokkal is, s szervezetet hoztak létre a Nemzetek Ligája eszméinek propagálására. Céljukat világosan megfogalmazták: az országot demokratizálni kell, “Spanyolországnak meg kell szűnnie Európa falujának lenni” – írták kiáltványukban. Amit a recenzens ehhez hozzátehet, az a következő: figyelemre méltó, hogy az első világháború éveiben a tudomány, az irodalom és a művészet embereinek tevékenysége egyre inkább a politika szféráiban is megjelent, markáns demokratikus platformot formálva.

Az 1920-as években a szerző kiemeli a junta alkotásaként megszületett Instituto-Escuela tevékenységét, amely a modern szellemű tanítóképzést szolgálta. Alapítói és vezetői közt Pidal feleségét is ott találjuk leányukkal, Jimenával együtt. Pidal pedig az iskolaszék elnöke, a tanárok kiválasztását ő végezte. E tevékenysége szintén vihart kavart, mert az “oktatás szabadságának” elvét hirdette, a koedukációt, a kreativitás, a sport, a kulturális kirándulások fontosságát, és a testi fenyítést meg kívánta tiltani az iskolában.

Közben a történeti akadémia igazgatója és a madridi Ateneo (tudósklub) elnökévé is megválasztották, presztízse tehát igen nagy. Minden nyáron folyik a terepmunka is. Közben kötetet ír a Poesía juglareca y juglares-ről – a középkori irodalmi életet bemutatva; csaknem ötszáz nyelvtörténeti dokumentumot publikál két kötetben. Primo de Rivera diktatúrája idején (1923–1930) szükségképpen ellenzéki pozícióba kerül, hasonló gondolkodású társaival együtt, s egyre több politikai jellegű provokáció éri. A diktátor által elképzelt Legfőbb Nemzeti Gyűlésbe történt felkérést ezért is elutasították. Ettől kezdve kezdik őket a “baloldali” jelzővel illetni.

Pérez Pascual azonban a politikai-tudományos közéleti tevékenysége mellett önálló fejezetben ír Pidal 20-as években publikált műveiről. Ezek, hozzátehetjük, az előző évtizedek kutatásainak szintézisei. Ide sorolható az Origenes del espaňol. Estado lingüístico de la Península Ibérica hasta el siglo XI (1926). E könyv nagy elismerést kapott – kivételesen – a politikai jobboldalon is, mert Spanyolország kulturális egységét Kasztília növekvő szerepével jelenítette meg; és kritikát kapott a liberális oldalon, még Ortega y Gassettől is.

1928-ban a Flor nueva de romances viejos jelenik meg, hogy aztán sok kiadást megérjen. 1929-ben monumentális műve is napvilágot lát: a La Espaňa de Cid, új, pozitív, hősi képet rajzolva meg Cidről, akit Dozy XIX. század közepi munkájától kezdve a kalandor, a zsoldos, a rablásért harcoló, hit és törvény nélküli figuraként ábrázoltak. E munka is kiváltotta Ortega y Gasset kritikáját – barátságuk is véget ért. Közben, a 20-as évek végén a diktatúra egyetemi autonómia elleni fellépését kivédendő részt vesz az egyetemek tiltakozó mozgalmában, de ezek az egyetemi küzdelmek már jelzik a megszülető köztársaság konfliktusait is.

Az értelmiség is eltérő politikai csoportokra tört a 30-as évek elején, mutatja be Perez Pascual. Menéndez Pidal 1931-ben a köztársaságra szavazott, mert úgy vélte, “Spanyolországnak a baloldalra van szüksége”, ugyanakkor, látva az éleződő politikai konfliktusokat, “Spanyolország szétesésétől” tartott. Pidal szerepet azonban nem vállalt a Köztársaság idején. Politikai felelősséget nem kívánt, a köztársasági kormányhoz sem kapcsolódott. Pérez Pascual szerint szerepet játszhatott Pidal mértéktartásában életkora is: elmúlt 62 éves.

A kisnemzetek mozgalmai felerősítik aggodalmait. Kasztília-centrikus felfogása Spanyolország egységéről – inkább a szerveződő jobboldal felfogásához közelített, ezektől viszont demokratikus-liberális felfogása taszította el. Ez időben ír a “spanyol gyűlöletről” is, mint állandó történeti elemről, és mint “történelmi betegségről”. Nem értett egyet sem a Katalóniának adott autonómiával, sem a tervezett baszk és gallego autonómiával. Miközben, írja Pérez Pascual, sokan szerették volna őt látni a köztársasági elnök tisztében is.

A köztársaság évei alatt (1931–1936) a kutatás és a Történelmi Tanulmányok Központja ügyei érdeklik, s ezt foglalja össze a könyv 15. fejezete. A központ megnőtt, 1934-ben 89 kutató dolgozik itt – új épületet kapnak, könyvtáruk már 66 000 kötetet számlált. Indított sorozatuk máig alapvető: Monumenta Hispaniae Historica; levéltáruk filológiai szemléző folyóiratot indít Indice Literario néven; folyóiratuk, az Emerita is nagy tekintélyre tett szert. Új osztályt is nyitottak Estudios Clásicos néven, a történeti, filológiai, művészettörténeti és kutatásmódszertani osztály mellett. Lelkes munkáról számolnak be memoárjaikban a Központban ez időben dolgozó kutatók is. Új tervük ez időben a spanyol nyelv történetének megírása, egy etimológiai szótárral együtt – ezek Pidal régi álmai is.

A “pidali iskola” lényege az, írja Pérez Pascual e korszakról, hogy a filológia, az irodalom és történelem vizsgálatát egységben végezte. Ezt szolgálta az Ibériai Félsziget Nyelvészeti Atlasza-terv, amelynek megvalósulását a polgárháború megakadályozta. Pedig az előmunkálatok igen tervszerűek és ambiciózusak voltak. Az 527 kérdést tartalmazó kérdőívre 1931–1936 között Spanyolország minden provinciájában válaszoltak – az anyag tehát együtt volt.

Az Archivo de Palabra 1930-tól kezdett nyelvtörténeti, dialektológiai anyagot gyűjteni fonográfjaival, a Columbia Gramophon Company támogatásával. Az archívum elkezdte a néprajzi tárgyú filmfelvételeket is különböző provinciákban. A Diccionario etimológico del Espaňol Amerigo Castro vezetésével 300 000 cédulát tartalmazott, s kiadás előtt állt. Mindez mögött nem nehéz a Központ igazgatóját, Menéndez Pidalt, s régi koncepcióját felfedezni – miközben ő maga a Historia de la lengua espaňola kötetén dolgozott.

1935-ben a Központ és az Escasa-Calpe hatalmas vállalkozást indított Menéndez Pidal irányításával. A Historia de Espana ma sem fejeződött be: eddig megjelent 37 kötete (a legutóbbi 2000-ben) azonban jelzi az alapító-igazgató koncepcióját. (A sorozat ma is az ő nevével “fut”. )

Mindezt elsöpörte a polgárháború. Pidal és sok – e recenzióban is említett – értelmiségi társa a köztársaságiak oldalán állt – nyilatkozatban is színt vallva a háború első napjaiban. Ám egyre inkább riasztják Pidalt a radikalizálódó köztársasági kormány értelmiségi-ellenes lépései (pl. felfüggesztik az akadémiák működését). Néhány véres köztársasági akció után Pidal elveszti a bizalmát a köztársasági kormányban. De elutasítja a nacionalisták durva radikalizmusát is. Úgy dönt, elhagyja Spanyolországot. Franciaország, Kuba, majd az Egyesült Államok következik. Mindenütt egyetemi katedrákat ajánlanak fel a híres s immár 68 éves tudósnak. Közben a család is szétszakadt, Pidal Spanyolországhoz közel akar lenni, ezért visszatért Franciaországba.

Vallott “semlegessége” a spanyol konfliktusokban inkább tehetetlenség-érzését fejezi ki ez időben. Persze inkább sajnálja, hogy nem tud azonosulni a köztársaságiakkal. Mint egy levelében írja: “a mi baloldalunk nem ismeri el a nemzeti érzést, s ez nagy hiba”. Itt azonban inkább arról lehet szó, tehetjük hozzá, hogy a baloldal a spanyol nemzeti érzést becsülte le.

A polgárháború után garanciákat kap arra, hogy nem fogják zaklatni, ezért 1939 júliusában hazatér. A család ismét egyesül – fia tekintélyes tanszékvezető is, aki ráadásul Franco oldalán harcolt –, de régi terveit, munkáit nem folytathatja. Elszigetelten él – elszigeteli az új kormányzat, a sajtó egyre többször inzultálja nyilvánosan; politikai pert is indítanak ellene, amit csak a Franco oldalán álló befolyásos tanítványai akadályoztak meg. Minden Pidalhoz kapcsolódó intézményt megszüntettek. Menéndez Pidal is az “antiespaňol” kategóriába került. Az új diktatúra új tudományos intézményrendszert alakított ki, de ebben Pidalnak nem volt hely. S mert közben 70 éves elmúlt, nyugdíjas-állapotát elfogadja, ám még több mint 15 aktív évet élt. Régi könyvei új kiadásokban jelentek meg, külföldi egyetemek sora választja díszdoktorává a Franco-rendszer elleni gesztusként. Többször kerül szóba neve az irodalmi Nobel-díjra is. Helyzetét “belső száműzetésnek” minősíti.

Koncentrált támadás 1947-ben éri, amikor az általa irányított Historia de Espaňa első kötete megjelent. Bevezető tanulmányában “két Spanyolországról” írt, a megbékélést igényelve. Ezt a Franco-diktatúra támadásnak fogta fel, az “aki nincs velünk, az ellenünk van” ismert diktatúra-felfogás jegyében. Enyhítő körülmény számára az őt ért támadások közepette, hogy 1954-ben unokája, Diego Catalán, aki az ő tudományos vezetésével nőtt fel, professzor lett La Laguna egyetemén.

Megtartva régi, fegyelmezett életmódját, utolsó évei jó részt magányba zárták, amit persze nagy családja és kedvelt dédunokái törtek szét időről időre. Több könyve ismét megjelenik, hívják előadások tartására, s van még ereje a Franco korszak elleni első tiltakozások melletti szolidaritásra is 1956-ban. Közben ízetlen támadások érik, de díszdoktori elismerések is. Kilencven évesen is szellemileg friss és igen aktív. 1964-ben még Izraelbe látogat, de 1965 márciusában bekövetkezett trombózisából már nem épül fel teljesen.

1965 decemberében az Akadémia újra igazgatójává választja – de ez már inkább gesztus és tisztelgés a beteg Menéndez Pidal előtt. Nehéz és hosszú betegség után 1968. november 14-én halt meg. Egy tanítványa joggal írta róla: “Mindazoknak, akik a spanyol irodalmat, a nyelvet és a történelmet tanulmányozzák, ismerniök kell művét”.